Konyhakultúra, konyhaművészet

A konyhakultúra a kultúra egyik legfontosabb része. Egy közösség, társadalom kulturális  fejlettsége nem elsősorban a tagjainak kiemelkedő egyéni teljesítményével, hanem a kiugró eredmények mögött álló kulturált réteg szélességével illetve mélységével mérhető. Ha ez a réteg olyan, mint a tápdús talaj, akkor számíthatunk arra, hogy rendszeresen kihajtanak és szárba szökkennek belőle az „égig érő paszujok”. Az ételkultúra felől szemlélve is nem csupán az ünnepi étkezések, de sokkal inkább az évközi napok táplálkozási szokásai, minősége, stílusa alapján lehet véleményt alkotni egy-egy közösségről, korszakról.

Meggyőződésem, hogy a gasztronómián, annak történetén keresztül még a történelmet is könnyebb megérteni. A közösségek mindig a tűz és az étel köré szerveződtek, mondhatni itt hajtott ki minden kultúra csirája. Kezdetben a természet kínálta a táplálékot, az ember csak elfogadta. Később hozzátette saját tudását, s ettől kezdve ember és étek szimbiózisban fejlődtek, alakultak, hatottak egymásra, s közben maga az emberiség, a kultúra is egyre sokszínűbbé vált. Az „azzá leszel, amit eszel” szellemes mondás még a különböző népek, emberi közösségek karakterének, szokásainak, úgyszólván egész habitusának kialakulására is érvényes.

Az étel bősége vagy hiánya, a húsevő vagy zöldségevő kultúrák közötti különbségek, de még a gabona felhasználásának módja is (kása vs. kenyér, sör és hús vs. kenyér, olaj és bor, stb.) a történelem során éppúgy okoztak számtalan feszültséget, mint az étkezési kultúra palettájának a színesedését. Ez az organikusan változó, fejlődő folyamat éppúgy része a történelem, mint a kultúra alakulásának.

A gasztronómia „homogenizálására” irányuló törekvések, s azoknak a pragmatikus, mi több ördögi véleményeknek a térnyerése, mi szerint a legtöbb ember számára a tápláléknak az egyetlen szerepe (kell legyen), hogy mindent tartalmazzon – legyen bár szintetikus, génmódosított, aromásított, stb. – ami az ember egyéb tevékenységeihez afféle „üzemanyagként” szükséges, legalább annyira veszélyes az emberi kultúrára nézve, mint azok, amelyek a történelem során hatalomra jutott pusztító eszmék térnyerését előzték meg. A táplálkozáskultúra szürkítése, egyhangúsága a kultúra egészének, a gondolkodásnak, a művészetnek, majd magának az embernek a szürküléséhez vezet.

A konyhaművészet kifejezést csak akkor használhatjuk, ha a művészet szó valódi jelentését nem értjük vagy fogalmi jelentését nagyon kiterjesztjük. Helyesebb azonban, ha a konyhakultúrával kapcsolatban továbbra is inkább az elragadtatás, a minőség jelzőjeként élünk vele, ahogyan általában szoktunk a „művészi”, vagy „ez már művészet” kifejezéssel. Amint az „életművészet”, úgy az „ételművészet”, a konyhaművészet sem önálló művészeti ág.

Kétségtelen, hogy az utóbbi nagyfokú kreativitás, inspiráció, önálló személyiség, ihletettség és lélek nélkül nem szülhet kiemelkedő eredményt;  ezért mégis elmondható, hogy a nem művészeti területek közül, talán a „konyhaművészet” áll a legközelebb a művészet szó klasszikus jelentéséhez. Ráadásul magyarázatok hozzáfűzése nélkül is képes megérinteni, lenyűgözni, s olykor felkavarni a befogadót.

F.T. 2013