A hazai művészeti oktatásról - különös tekintettel a középfokú képzésre

 

A művészeti oktatás színvonala minden társadalom humán fejlődésének sarokpontja. Különös jelentőséget azokban az időszakokban kap, amikor a gazdasági szempontok, a racionális érvelés látszik felülkerekedni. Bárkinek könnyű belátni, hogy az sem lenne igazán életképes állapot, ha az agyunknak csupán az egyik féltekéjét használnánk, így a művészetoktatás kiemelt fontossága mellett érvelni nem is oly’ reménytelen vállalkozás.

Az utóbbi húsz évben örvendetesen szaporodott az alapfokú művészetoktatást végző intézmények száma. (Egyébiránt ez a fajta képzés minden alapfokú iskolában szükséges lenne, az ilyen irányú továbbtanulás kényszere nélkül.) Ugyanakkor e képzések részben az egyes iskolák (olykor a települések) létszámmegtartó képességének szempontjait szolgálják, másfelől igen eltérő színvonalon működnek. Ennek okai egyfelől a fenntartók által biztosított körülményekben, másfelől az oktatást végző pedagógusok végzettsége és tehetsége közötti nagy különbségekben keresendők. Az alapfokú művészeti iskolák jelentős részében a képzés jó esetben egy főiskolát végzett rajztanárra épül, s így a rajz-festés tanításán túlmutató, egyéb szakirányú (kerámia, textil, grafikai) tevékenység színvonala nem haladja meg a máshol csupán szakkört működtető iskolákét.   

   A középfokú művészeti képzésbe jelentkezők száma továbbra sem jelenti a magas színvonalon felkészített gyermekek számának látványos emelkedését. Illetve a középfokú művészeti oktatást végző intézmények számának jelentős növekedése az alapfokú képzés által generált esetleges létszám- és minőségnövekedés ellenére a középfokú továbbtanulásban nagy szórást eredményez. Ezt erősíti (a gazdasági helyzet miatt is) a családok és a települések azon természetes törekvése, hogy lehetőleg helyben, de legalábbis a régiójukban tartsák a fiatalokat. Mi több, egy-egy középfokú intézmény szemszögéből nem csupán számottevő minőségi javulás nem érzékelhető, de a jelentkezők számának csökkenő tendenciája is aggasztó lehet.

A középfokú intézményekben folyó művészeti oktatás három fő típusra osztható:

   A gimnáziumokban fellelhető rajztagozatok lényegesen alacsonyabb óraszámmal gazdálkodhatnak, s a technikai felszereltségük sem mérhető a művészeti szakközépiskolákéhoz. Ugyanakkor egy-egy elhivatott és széles látókörű művészpedagógus képes kivívni a tagozat rangját az iskolán belül, jó irányba terelgetni, illetve „ébren tartani” a tehetségeket, s ha kell és lehetőség van rá, önzetlenül a megfelelő művészekhez irányíthatja diákjait egy alaposabb felvételi előkészítőre. (A gimnáziumban tanulók elsődleges célja a továbbtanulás.)

   Nem hunyhatunk szemet azon tény felett sem, hogy egy „nem művészetorientált” családi környezetben a magasabb szintű közismereti és nyelvtudást, az általános műveltség megszerzését fontosabbnak tartják, és a biztosabb továbbtanulásnak az esélyeit inkább egy gimnáziumban látják.

   A szakközépiskolákban folyó művészeti képzés egyik módja a nem párhuzamos képzés. Kimenetét tekintve ugyanolyan OKJ-s „jogosítványokkal” látja el a végzetteket, mint a párhuzamos képzést nyújtó intézmények, mégis jelentős különbség mutatkozik: lényegében egy legalább 3 éven át tartó, alacsonyabb óraszámú művészeti jellegű alapképzést követően kezdődik az intenzív szakképzési időszak. Ez a fajta képzés ugyan rendelkezik egy olyan előnnyel, hogy némileg „érettebb korban találják meg” a fiatalokat a szakmai feladatok, ugyanakkor éppen az életüknek egy igazán fogékony és „képlékeny” időszakában (9-11. évfolyam) nem tud élni egy sor lehetőséggel. Egyes fiatalokban talán még a „tűz is elhamvadhat”. Emellett egyes szakterületeken (időigényes kézműves szakmák: kerámia, üveg, fémműves, stb.) csak némi felelőtlenséggel lehet állítani, hogy elegendő időt és kiforrási lehetőséget biztosít a tanulóknak.

Az ilyen művészeti iskolák általában egy nagyobb (építőipari, informatikai, stb.) szakközépiskola művészeti tagozataként működnek, amely olykor még előnyös is lehetne. A legtöbb esetben azonban inkább az adott iskola „húzó ágazataként” funkcionálnak, rangot, hírnevet, minőséget adva az intézménynek, miközben maga az iskola egésze valójában visszahúzó erőt jelent.

A legtöbb párhuzamos képzést nyújtó művészeti szakközépiskola helyzete és működési körülménye is hasonló. Lényeges azonban, hogy ezekben az intézményekben az OKJ-s képzés párhuzamosan (közismereti és szakmai tárgyak a 9-től 13-ik évfolyamig) folyik. Ennek kétségtelen előnye, hogy az első pillanattól nagy óraszámban, intenzíven, és az adott életkort figyelembe véve foglalkozhatunk a növendékekkel: van idejük arra, hogy megfelelő szakmai alázatra szert téve, elmélyüljenek az alapokban, úgymond „leülepedjenek”, elraktározódjanak bennük azok az élmények, tapasztalatok, amelyekre a felsőbb évfolyamokon építeni lehet.

   Az országban sajnos ezen intézmények legtöbbje „szigorú szemüveggel” nézve csak nehezen felelne meg minden tekintetben az alapkövetelményeknek. Jogi értelemben esetleg igen, de a szűken értelmezett minimális szakmai elvárásokat legfeljebb adminisztratív módon teljesítik, azon túl, a minőségi képzéshez szükséges technikai és humán feltételeket csak részben: a képzés során a tanulók jobb esetben a minimálisan előírt egyszeri alkalommal, sőt olykor csak elméletben találkoznak bizonyos eszközökkel, költségigényes technikákkal (mintegy „kipipálva” a kötelező penzumot); s a tanárok között is sokan vannak, akik valamilyen főiskolai (esetleg kiegészítve valamilyen szakirányú OKJ-s) végzettséggel, beígért vagy megkezdett egyetemi tanulmányokkal kapnak bizalmat. (Ez utóbbi főleg a vidéki iskolákra jellemző, ahol gyakran nehéz olyan művésztanárt találni, aki nincs máshol elkötelezve vagy hajlandó az oktatásba bekapcsolódni.)

   A fent sorolt középfokú művészeti képzéseken túl, illetve azok mellett léteznek az érettségi utáni vagy a felnőtt OKJ-s szakképzéseket nyújtó iskolák. Ahogyan a fenti iskolák száma, úgy ezeké is folyamatosan változik, többnyire nőtt, egészen mostanáig. Ezek létrejöttének egyik mozgatórúgója a fenntartók, befektetők üzleti motivációja (melyet részben az utóbbi időben elterjedt „holtig tartó tanulás” szlogenje) és a már fent említett minimálisan elvárható működési feltételek teljesítése tesz legitimmé, és az egyre nagyobb számban állást, megélhetést vagy „önmagukat” kereső emberek költségtérítése képes életben tartani.

Ám nemcsak az egyes emberek, de az oktatási (beleértve a felsőoktatási) intézmények is szerepük megtalálására vagy pozíciójuk megerősítésére törekednek. Ennek egyik módja a szakok és képzési szintek számának, s ezzel együtt a hallgatói létszámnak a növelése, egyszersmind a fenntartható gazdálkodás. Többek között ez motiválja a főiskolákat és egyetemeket is a felsőfokú OKJ-s képzések beindítására.

   Azok a kollégák, akik ilyen felnőttképzésekben közreműködnek (oktatóként, vizsgáztatóként), tapasztalják, hogy gyakran találkoznak erősen motivált hallgatókkal, olyanokkal, akik életüknek egy érettebb szakaszában érzik szükségét (vagy kényszerét) egy ilyen képzésben való részvételnek, ezért talán komolyabban állnak hozzá, netán nem engedhetik meg maguknak a gyengébb teljesítményt.  Kiváltképp, ha fizetniük kell érte.

Elmondható, hogy az ilyen, érettségit feltételező, művészeti szakképesítést nyújtó iskolák léte, a köztudatban létezése megnyugtatóan hat sok olyan fiatalra (és családjukra), akiknek nem sikerült bekerülni valamely művészeti iskolába, vagy csak később éreztek „hívást” ilyen irányba.

Tény: valamennyi intézményforma és intézmény egyazon  pályán kíván versenyezni.

 A középfokú művészeti képzéshez kapcsolódó kimeneti, felsőfokú továbbtanulási lehetőségek palettája is lényegesen színesebb a néhány évtizeddel, vagy akár csak néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest.  A felsőfokú intézményeknek nemcsak gazdasági megfontolásból (karok, szakok, ezzel együtt a hallgatói létszám növelése, az oktatók óraszámának biztosítása, stb.), de a magukról kialakítandó kép színesítése (lásd fentebb: a művészeti oktatás, mint a társadalom humán fejlődésének sarokpontja, valamint mindkét agyfélteke fontossága) érdekében is egyre nagyobb számban indítják be a művészeti képzéseket. E szakok, bár gyakran presztízsből jönnek létre, s a hivatkozási alap éppen az, hogy az adott régió kulturális fejlődésének motorjai lehetnek,   mégis leginkább valamely „fontosabb” kar (bölcsész, építész, faipari, gépész stb.) alárendeltségében, annak „oltalma” alatt működnek.

Mindazonáltal ezek a felsőfokú művészeti képzések újabb lehetőségeket jelentenek a középfokú művészeti képzésből (vagy azon kívülről) érkező fiatalok számára, különösen azoknak, akik nem nyernek felvételt (vagy nem is pályáznak) a hagyományos nagy intézmények egyikébe. Ugyanakkor ez utóbbiaknak kétségtelenül némi konkurenciát is jelentenek az új intézmények. (A régieknek számolniuk kell azzal, hogy csökkenőben van az állhatatosan, akár 5-6 alkalommal felvételizők száma.) Meglehet, hogy sokan, azok közül, akik a „régi, klasszikus utat”, mondhatjuk létrát járták végig (középfokú művészeti képzés, majd osztatlan öt éves képzés során szerzett művészeti egyetemi végzettség), úgy gondolják, hogy ma sokan kerülő úton (úgymond „surranó pályán”) jutnak el a céljukhoz (levelező főiskolai képzés, majd levelező egyetemi kiegészítő szint, mint pl. vizuális nevelőtanár, stb.) mégis célszerűbb az „új idők új szeleinek” figyelembe vételével kialakítani a művészeti képzés programjait. S miután Brüsszelben kinyilvánították, hogy  a művészet művelése mindenkinek alanyi joga, különös szerep hárul a művészeti szakképzésre, mint szakmát, mesterségbeli tudást, (s ha nem is jelentős, de mégis legalább) bizonyos tevékenységekre jogosító felhatalmazást ad a végzetteknek.

  Ebben a környezetben tevékenykedni, jövőképet biztosító középfokú művészeti oktatást végezni, nemcsak új perspektívákat jelent, de új kihívásokat is hoz magával, egyben a fennmaradásért folytatott napi küzdelemmel jár a legtöbb régi és új intézmény számára egyaránt.

A felsőfokú képzésben a művészeti szakok egyre több intézmény kínálatában megjelennek (ennek jogosságát általában az „universitas” lényegére való hivatkozással indokolják). Ezen a téren egyelőre még olyan problémák jelentkeznek, mint például a művészeti tudományos fokozattal bírók jelenleg még – más humán és reál doktori képzések sok évtizedes előnyéhez képest – meglehetősen alacsony száma, vagy a DLA fokozatot nagyon fiatalon megszerző és kevés átadható szakmai tapasztalattal a felsőfokú oktatásban „maradó” oktatók kérdése.

S miközben a művészeti felsőoktatásba bekerülni, bent maradni még mindig egyszerűbb a saját szakmai teljesítmény, esetleg valamilyen állami művészeti díj vagy habilitálás révén, esetleg egyszerűen azért, mert valakinek az emberi, szakmai  habitusa illeszkedik az adott intézmény szellemiségéhez, ezzel egyszersmind devalválva a DLA értékét; egy hagyományosan egyetemként működő intézményben elképzelhetetlen, hogy valaki docens, tanszékvezető vagy egyetemi tanár lehessen tudományos fokozat nélkül. A kép feltehetően nagyon lassan fog tisztulni e téren. 

Amíg nő a művészeti szakokat is kínáló felsőfokú intézmények száma, addig a középfokú művészeti iskolák valamint a művészeti OKJ-s képzést biztosító intézmények száma minden bizonnyal csökkenni fog a jövőben. A számos ok között csak egyik a demográfiai változás (a fiatalok számának csökkenése), egy másik a társadalmi szemléletváltozás, amely úgymond „használhatóbb”, a foglalkoztatást nagyobb eséllyel biztosító képesítéseket helyez előtérbe. A tisztán állami fenntartású intézmények racionalizálása, részbeni összevonása hamarosan bekövetkezik, s a magán illetve alapítványi finanszírozású intézmények közül – még azok is, amelyeknél az állam átvállalja a pedagógusok bérét – feltehetően csak a stabil háttérrel és költségtérítéses formában működőek lesznek képesek fennmaradni.

Az intézmények számának csökkenése persze a képzés színvonalára nézve előnyös hatást is hozhat: az „üzleti alapú létszámfeltöltést” újra felválthatja a túljelentkezésből következő, minőségi szűrőn alapuló beiskolázás, s ez részben eredményezheti a színvonal emelkedését is.

  Az OKJ-s művészeti szakképzés minőségi javulásának egy másik fontos szegmense maguknak az oktatásban résztvevő tanárok jelentős részének a szemléletváltása: nem tekinthetünk el attól, hogy bár a képzések művészeti jellegűek – s a tanulók egy részét a felsőfokú továbbtanulásra is felkészítik –, de nem művészképzések, hanem szakképzések. S éppen ez adja ezen képzések lényegét és értelmét: a felsőfokon továbbtanulóknak olyan szakmai, mesterségbeli tudást ad, amely előnyt jelent (s kimondhatjuk, hogy ezen szakmai ismereteknek egy részét nem biztos, hogy egy művészeti egyetemen megtanulnák), a nem továbbtanulóknak pedig olyan képességet és ismereteket, amelynek birtokában képes bizonyos feladatokat önállóan is teljesíteni. Fontos, hogy a középfokú művészeti képzésben részt venni ne csupán időnyerést, haladékot és diákkedvezményeket jelentsen. Másfelől a különböző művészeti ágakban (a kézműves területektől, a tervezőgrafikán és a fotográfián át a táncművészetig) valóban nagy szükség lenne azokra a „nem művészekre” is, akik ugyanakkor rendelkeznek azzal a mesterségbeli tudással, amely által ők is megtalálják a saját megbecsült szerepüket, munkakörüket.

  Amennyiben e téren érzékelhető fejlődés mutatkozna, lényegesen emelné e képzések rangját, társadalmi elismertségét, népszerűségét. Addig is elmondhatjuk, hogy mindazok akik a művészeti felsőfokon való továbbtanulás nélkül, egyszerűen „csak szorgalmasan” elvégeznek egy olyan OKJ-s művészeti iskolát, ahol jó felszereltséghez és elhivatott tanárokhoz volt szerencséjük – bárhogy is alakul az életük, bármilyen tevékenységet végeznek később, biztos, hogy az átlagnál sokkal színesebb, kreatívabb, nyitottabb személyiségükkel gazdagítják majd a társadalmat.

Futó Tamás 2011