A miskolci Gábor Áron Művészeti Iskola

Amikor általános iskolás koromban naponta elbandukoltam a „lányiskola” előtt (a szomszédos, hatalmas, vöröstéglás kaszárnyaszerű iskolába, a 17-es-be jártam), nem gondoltam, hogy egyszer ez a patinás épület majd egy művészeti iskolának fog otthont adni. Az meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ott fogok tanítani.

Igaz, akkoriban még erősen hezitáltam, hogy a tenisz vagy a rajzolás kínál-e számomra nagyobb távlatokat? A teniszpályáról hazafelé menet mindig belestem az Árnyaskerti Söröző melletti épületbe, ahol a Vasas Képzőművész Kör működött. Egyik alkalommal behívott egy kedves idősödő festőművész, akit Papp Lászlónak hívtak, s attól kezdve nemcsak a kiváló általános iskolai rajztanárom, Kordováner Árpád jóságos nyaklevesei terelgettek a művészeti pálya irányába, de kitárult előttem egy új világ: egy igazi műterem minden kellékével, állványokkal, illatokkal, különös tárgyakkal, s afféle kis üdvöske lettem a sok felnőtt között. Igaz, amikor aktot rajzoltak, azt mondták, hogy most menjek inkább teniszezni. Tizenhárom éves voltam.

Ezután sikerült bekerülnöm a Zrínyibe, az előző évben indult rajztagozat tizenöt diákja közé,  ami akkor és még jó sokáig a régióban egyetlen lehetőség volt a magamfajta srácoknak. Komlóstetőn születtem, de szerettem a Vasgyárban élni. Sok évtizeddel ezelőtt még felsejlett valami az egykori miliőből. A XIX. század végén indult a felemelkedése, s hamarosan a monarchia büszkesége volt ez a kolónia: minden volt itt, ami kellett egy dolgos de kulturált  emberi élethez; a legpuritánabb és legnagyobb épületek, s a templomok is mind gyönyörű téglaarchitektúrával épültek, volt itt színház, tenisztelep, éttermek, teke- és biliárdklub, Árnyaskerti Söröző szabadtéri színpaddal, faragott filagóriával, piac, parkok, szobrok, kertészet, illatozó pékség, és persze a vasgyárak. Különös izgalmas világ lehetett ez egykor, de valamit még mutatott egykori fényéből a gyerekkoromban is.

Később Majlátra költöztünk, de érettségi után egy évig még itt dolgoztam egy nyomdában, majd katonaság után elkerültem a fővárosba, a Magyar Iparművészeti Egyetemre. Pestről már csak akkor jöttem vissza valami munka miatt, amikor hívtak. És természetesen a családom, a rokonok miatt.

Ilyen alkalmak voltak például az Országos Középiskolás Alkotótábor vezetésében való részvétel, vagy a Well-Press Kiadótól érkezett számos igényes megbízás teljesítése.

2007 nyarán kerestek meg a Gábor Áron Művészeti Iskolából, s elvállaltam a tanári állásajánlatot. (Akkor már több, mint tíz éve működött a művészeti tagozat, igaz betagozódva egy nem túl színvonalas reál szakokkal bíró szakközépiskolába. Tisztelet illeti mindazokat, akik bábáskodtak az indulásnál és éveken keresztül dolgoztak azon, hogy rangja legyen ott a művészeti szakképzésnek.)

Hamarosan gyakorlati oktatásvezetői és művészeti vezetői státuszt kaptam. (Minthogy a művészeti igazgatóhelyettes státuszt akkorra már megszüntette az igazgató a város jóváhagyásával, illetve az egyetlen párhuzamos és 8 szakon(!) folyó képzést nyújtó iskolában ez volt a legmagasabb szakmai megbízás, az iskola igazgatója és helyettesei is közismereti tanárok voltak.) Az iskolán belül más reál szakok mellett működött az egyébként húzó nevű művészeti tagozat, ennek a sajátos helyzetnek, az önállóság hiányának minden ódiumával.

A 2008-ban írt pályázat kapcsán 16 millió forintot sikerült nyerni és a művészeti tagozat eszközbeszerzésére fordítani, melyet nagy körültekintéssel és igazságosan igyekeztem szétosztani, így valamennyi szakon fontos eszközökhöz jutott a művészeti iskola. Az ezt követő időszakban (is) jelentős eredményeket ért el az iskola (számos helyezés a művészeti iskolák országos rajzversenyein, külföldi meghívások, jó továbbtanulási arány, stb.) valamint személy szerint az én növendékeim közül is sokan kerültek be a művészeti felsőoktatásba.

   A városban a művészeti képzést is nyújtó iskolák között zajló pozícióharcok, s annak a körülménynek eredményeként, hogy az iskola (nem szakirányú) igazgatásának kapcsolati háttere gyengült, a művészeti vezetői státuszt megszüntették, a tagozat patinás épületét a város átadta egy másik iskola használatába, a művészeti tagozat beszorult egy jellegtelen épület alkalmatlan helyiségeibe.

Csak szurkolni tudok, hogy a városnak sikerüljön megvalósítania azt a tervet, amelyre magam is több javaslatot tettem: a régióban egy  minőségi, átfogó és kizárólag művészeti szakképző iskola létrehozását a város szívében.

Azt hiszem, hogy több lehetőség volt a város számára is ebben az iskolában. Magam részéről nemcsak házon belül, de a város vezetése felé is igyekeztem felvillantani a lehetőségeket; úgy hiszem, mindent meg is tettem a cél érdekében. Ám már az iskolán belül is a kicsinyes, provinciális, olykor szervilis gondolkozás gyakran képezett számomra akadályokat. Mindazonáltal folyamatosan úgy éreztem az iskolában töltött öt éven át, hogy az ottlétem valamiféle elrendelés műve: vissza kell adnom valamit oda, s azoknak a hasonló közegből jövő fiataloknak, ahonnan indultam.

Ha elvittem őket egy szakmai programra, esetleg a fővárosba, olyan kiállításra, amelyet én szerveztem, a tanítványaim mindig megkérdezték, hogy tanár úr melyiket csinálta?

Ilyenkor eszembe jutott, hogy az egyetemen voltak olyan tanáraink, akiknek azért nem volt előttünk  igazán hitele, mert gőzünk sem volt, mi alapján beszélnek. Akkor én megfogadtam, ha tanítani fogok, másoké mellett mindig megmutatom a saját munkáimat is. Most is ezt teszem. S igyekszem a munkához kapcsolódó életszerű körülményekre, lehetőségekre és korlátokra is rávilágítani. De a legfontosabb, hogy ha látják, hogy hány féle dolgot sikerült már , „alkotnom” eddigi pályám során, talán könnyebben elhiszik, hogy nagyon sok és változatos kihívást kínálnak ezek az életpályák. Még a Vasgyárból indulva is.