Az alkotói pályám során gyakran kerültem kapcsolatba az oktatással. Ez egy „veszélyes terep” egy alkotó ember számára: képes „elragadni”. De mondhatom, hogy ma már nem is igen szeretnék szabadulni tőle.

Különös dolog alkotó emberként oktatni és nap mint nap azon törni a fejemet, hogyan lehetne minél hatékonyabban elérni a fiataloknál, hogy a bennük rejlő kreatív képességek kibontakozzanak. Hogy nyitottak legyenek mindarra, amit saját tapasztalataim alapján, önzetlenül szeretnék átadni számukra. Ahogyan a vizuális kultúra – beleértve a rajzot, a tervezőgrafikát, a tipográfiát, a fotográfiát és sok mást is – folyamatosan megújulva, eszköztárában és megnyilvánulási területeit tekintve is bővülve, egyre fontosabb részévé válik életünknek, úgy annak aki ezen területek oktatására vállalkozik, szintén elengedhetetlen a folyamatos megújulás és a nyitottság.

S amitől más területekhez képest még nagyobb kihívás a művészetoktatás, az hogy bizonyos szakmai elméleti előadásoktól eltekintve empatikusan kell minden egyes tanítványra külön-külön ráhangolódni, személyre szabott iránymutatást adni. S ez nem kis feladat és nagy felelősség.

Ugyanakkor cserébe szintén sokat kap az ember: egyfelől a saját kreativitásának sajátos és rendszeres tréningjét, másfelől sikerélményt és gyakran azt a jó érzést, hogy néhány igazán tehetséges fiatalt sikerült a pályán elindítani.

Hiszem, hogy vagyunk páran, akik nem csupán szükséges megélhetési kényszerből, de elhívatottan foglalkozunk ezzel a területtel.

S ami még izgalmasabbá teszi a művészetoktatást: meglehet, hogy a „kezeid alól” kikerültek már a fiatalok, de lankadni nem lehet, mert a további, saját alkotói munkáddal hitelesíted a számukra korábban tanított dolgokat; ha azt látják, hogy nem azt teszed és nem olyan színvonalon, mint ahogy tanítottad, hiteledet veszted, s hitelét veszti az is amit korábban hallottak tőled.