Az Autista Segítő Központban

Kreatív készségfejlesztő foglalkozások

Autista Segítő Központ, Ferences Rendház, Gyöngyös 2011 június

A programot a speciális körülmények és igények figyelembe vételével állítottam össze:

olyan módon kellett készülnöm a foglalkozásokra, hogy egy-egy alkalmon belül is készen álljak a változtatásokra, szükség esetén rugalmasan alkalmazkodva a csoportonként, illetve a csoportokon belül is egyénenként eltérő képességek és a folyton változó együttműködési készség szintjéhez.

Ezért az egyes foglalkozásokon belül is készen kellett állnom többféle téma felvetésére, valamint különböző anyagok és technikai lehetőségek biztosítására, felkínálására.

A foglalkozásokat a helyszínen, egy erre biztosított helyiségben folytattuk.

Az egyes időpontok szigorúan a fiatalok megszokott napi menetrendjéhez, életritmusához alkalmazkodtak. Egy csoportban egyidejűleg legfeljebb öt fiatallal tevékenykedtünk. Nagy segítséget jelentett az intézetnek a különböző csoportjaival dolgozó pedagógusainak és gondozóinak a foglalkozásokon történő folyamatos jelenléte.

A tevékenységhez kapcsolódó anyag elsősorban az agyag volt. Külön érdekességként kell megemlítenem, hogy ezen belül is fontos volt, hogy az olykor egyénenként változó igényekhez alkalmazkodva, különböző színtónusú és állagú agyagot kellett biztosítanom: előfordulhat, hogy akár egy szín vagy textúra idegenkedést vált ki valamelyik autista fiatalból.

Az olykor lankadni látszó figyelmet más anyagok (pld. grafikai technikák) bevonásával tudtam ébren tartani.

Kiemelt szempont volt, hogy kerüljük minden egészségre ártalmas anyag és eszköz használatát, jelenlétét a teremben.

Tapasztalatom az, hogy a legtöbb autista gyermek egy-másfél óránál tovább nem tudott, vagy nem akart elmélyülten foglalkozni egy adott anyaggal. A kiscsoportos foglalkozások egymást követő csoportokkal zajlottak. Ezért arra kellett törekednem, hogy ezen időintervallumon belül megfelelő eredményt érjek el: a sajátos intellektusú fiataloknak rövid, de intenzív alkalmakat teremtve a bennük szunnyadó kreativitás élesztgetéséhez, az érzelmeiknek és az érdeklődési körüknek megfelelő témák tárgyiasításához, s leginkább a sikerélményhez.

Figyelve és óvatosan firtatva az egyes gyerekek alkotással kapcsolatos indíttatását, kiderült, hogy közülük számosan az őket elhagyó szülők (legtöbb esetben az apák) számára alkottak, vagy a hozzájuk kapcsolatos megfelelési vágyakat, a hozzájuk kötődő attribútumokat fogalmazták meg rajzba, agyagba formálva. De volt néhány fiatal, akik egy-egy területen meglepő tájékozottságról tettek bizonyságot. Az egyik fiú például építészeket is zavarba ejtő magabiztossággal rajzolt axonometrikus módon, ráadásul úgy, hogy teljesen követhetetlenül, s a „normális ember” szemszögéből nézve máshonnan indította a vonalakat, de a végeredmény mégis világos volt: például egy egyiptomi sírkamra lépcsősora.

Egy másik fiú, aki éppen a pubertázs kor borotválkozási lázában mindent tudott a borotvamárkákról, mi több, amikor mindezt monotípia eljárással szerette volna megfogalmazni (tükörfordított rajzi eljárás), a leglazábban rajzolt minden, számára fontos feliratot, márkajelzést tükörfordítottan, mi több, tükörfordítottan és kontúrosan. Egy harmadik a tűzijátékok nagy szakértője volt, többet tudott róluk, mint egy kínai gyártó.

Alapos tanulmány írását érné meg e rövid tapasztalat is. Hiszen az e területen érintettek számára minden részlet fontos lehet. E helyett azonban e helyen inkább csak bevallom: megrázóan szép és felkavaró, de egyben felemelő, mondhatni, katartikus élmény volt az autista fiatalokkal foglalkoznom.

Azt hiszem érthetőbbé válik bárki számára, hogy mit jelent autistákhoz viszonyulni, s talán túlzás a hasonlat de élek vele: a lottóban nem oly változatos a variációk lehetősége, mint náluk.

Az egyszerűen „csak” autista, a kicsit autista, és kicsit fogyatékos, a nagyon fogyatékos és kicsit autista, a fogyatékossága révén fizikailag is alulmaradt kicsit autista, a nem fogyatékos, de az autisták között is nagyon érzékeny, aki fogyatékossága révén nehezen beszél és az aki tudna, de nem szólal meg, a csak egy dolog iránt fogékony és ezért a világban „haszontalan”… s lehetne a végtelenségig sorolni a variációkat, s ezek fokozatait.

Ami viszont szinte mindegyikükben magával ragadott, az a végtelen szeretetéhség, a ragaszkodás. Amikor egy ilyen fiatal néhány órás ismeretség után, rajzolás közben, a padlón guggolva megszorítja a lábad, s azt kérdi, „most már barátok vagyunk, és most már mindig jössz?…” vagy azt mondja, „én tudom, hogy te jó vagy…” – nos ilyenkor nagyon nehéz könnyek nélkül folytatni a foglalkozást. Hiszen éppen ők a jók, a tiszták, a szeretet jó hírének gyámolítást igénylő hírnökei.

Azok a nevelők, gondozók, tanárok, akik nap-mint nap velük vannak, és minden pillanatban a kezük után nyúlnak, nem könnyeznek, mégis sokkal többet adnak számukra. Ők az igazi pedagógusok! Tőlük is sokat tanultam, s éreztem parányi voltomat…