Miskolc 1982-84

Kirúgástól – vezetésig

A Gárdonyi Géza Művelődési Ház egy patinás, afféle kúriaszerű épület volt Miskolc Hejőcsaba nevű zöldövezeti részének egy szép, füves-parkos-levegős rétjének közepén.

1973-ban, Gárdonyi születésének 110. évfordulóját – bár nem túl kerek évszám, mégis – többek között egy gyermekrajz pályázattal kívánták megünnepelni. (A rendszer igyekezett megragadni ezeket az alkalmakat: Gárdonyi a törökök elleni messzi múltban lévő ellenállás szép megéneklésével alkalmas volt a szelepek „finom hangolására”.) Hatodik osztályba jártam a vasgyári fiúiskolában. Az általános iskolának a rajztermében szigorúan jóságos rajztanárom, Kordováner Árpád jóvoltából heteken át festettem kartonra egy egri ostrom nagyjelenetet olajjal(!). A rajzteremben mellettem festett egy nálam idősebb fiú, aki az iskola úttörővezetőjének a fia volt. Kisebb volt a képe, kevesebb figurával, de egyszer csak azt hallottam, hogy díjat nyert a pályázaton. Kissé elszomorodva, több átszállással kizarándokoltam a „Gárdonyiba”. Életemben először jártam ott. A főbejárat mögötti üvegablak mögött,  mintegy a kiállítás reklámjaként az én művem volt látható egy festőállványra kiállítva. Félszegen megkérdeztem egy „illetékes művházas nénit”, hogy netán mégis  díjat kaptam, azért nem a kiállításon látható a művem? Mire azt válaszolta, hogy „a készítés önállóságát vitathatónak ítélte a zsűri, azért nem a kiállításon, hanem a főbejáratnál állították ki…”

Sok éven át a híres tokaji országos amatőr képzőművészeti táborral egy időben, szintén Tokajban, működött egy országos ifjúsági alkotótábor is. A miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium első évfolyamot végzett rajztagozatos diákjaként, de nem annak révén, hanem egy felnőtt amatőr képzőművészeti egyesületnek, illetve a „Vasas Képzőművész Kör” vezetőjének, Papp Lászlónak az ajánlására lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek ebben a táborban. (Ennek a körnek az ablakán át kíváncsiskodtam tizenhárom évesen a szomszédos teniszpályáról, az edzésről hazafelé menet, míg nem behívtak, nézzek szét és ha gondolom, rajzoljak velük. Itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik egy pár éve indult rajztagozatos gimnázium.)

Művésztelep?! Úgy éreztem, hogy kinyílik a világ. S egy évvel később életem első művésztelepén, mielőtt tényleg kinyílt volna, úgy tűnt, be is zárult: az ifjúsági művésztelep vezetője a híres Lantos Ferenc volt, aki (utóbb tudtam meg, honnan is tudhattam volna) például a paksi házak konstruktivista grafikáit tervezte, s valahogy nem érezte, hogy milyen módon lehet, kell bánni egy érzékeny, alkotásra vágyó kamasz lelkével – a vízparti tanulmányok, a rajzolás helyett mindenáron „formai ritmusgyakorlatokra” erőszakolt volna, s mivel úgy ítélte, hogy nem voltam elég nyitott, megalázó stílusban eltanácsolt a tábor „fura ura”. Tizenöt évesen nem mertem szüleimnek csalódást okozva hazamenni, s néhány barátommal az öreg amatőr művészekhez csapódva, intenzív rajzolással, festéssel töltöttük el a napokat. Olykor némi tokaji is jutott a nagyok asztaláról. Na meg Tokajban akkor készült valami társulat előadni szabadtéren a Háry Jánost, aminek díszleteihez kerestek festőket. Engem is jól tudtak hasznosítani díszletfestőként, s még kevés aprópénz is járt érte.

1976-ot írtunk. A következő tanévem a gimnáziumban afféle kálvária volt: Lantos mester ígéretével ellentétben, természetesen azonnal lejelentette a kirúgásomat a megyei pártbizottság oktatási főembereinek…

Középiskolás koromban a Gárdonyihoz nem sok, de csupa izgalmas élmény kötődött. Ott próbáltam először és utoljára nagyon lelkesen, de egyúttal nagyon ügyetlenül egy görög táncházban Zorbát utánozva szirtakit táncolni, és ott volt részem életem egyik legnagyszerűbb színi előadásában: voltunk vagy huszonöten – egy barátomon kívül egy ismerősöm sem volt – , s Haumann Péter nekünk adta elő fergeteges és feledhetetlen „Szókrátész védőbeszédé-t. 1978 lehetett.

1982 nyarán az első évet végeztem el a Magyar Iparművészeti Egyetem alkalmazott grafika szakán, amikor meghívtak Miskolcra, az Országos Középiskolás Alkotótábor vezetésébe, amely tábor éppen akkor tette át székhelyét Tokajból.

Az első évben Szemadám György képzőművész volt a tábor vezetője, emellett Fata György formatervező iparművésszel és Molnár Ferenc (szintén) iparművészetis barátommal vezettük a fiataloknak szóló művésztelepet.

A következő két évben Szemadám Györggyel ketten vezettük az alkotótábort, Hegedűs Miklós volt a segítségünkre, a szervező pedig a fantasztikusan invenciózus népművelő, Körtvélyesi Erzsébet volt. A Gárdonyi Géza Művelődési Ház parkjában lévő szerény, de megfelelő méretű alkotóházban biztosítottak elkülönült helyet a számunkra.

A három hetes alkotótáborba a fiatalok az ország különböző településeiről és különböző típusú iskoláiból érkeztek, a felkészültségük, kreatív tapasztalataik, műveltségük, motiváltságuk szintén meglehetős különbségeket mutatott, csakúgy, mint életkoruk, amely 15-től 19 éves korig terjedt. Ez köztudottan a legizgalmasabb, a kreatív kihívásokra leginkább nyitott korosztály, s ha megfelelő motiváció éri, ösztönös bátorsággal vállalkozik a feladatokra.

Ami külön izgalmas volt számomra, hogy a legidősebb fiataloknál alig néhány évvel voltam idősebb, ugyanakkor éppen elég „hitelt” jelentett a szemükben, hogy már egy művészeti egyetem hallgatója – ráadásul katonaviselt – voltam. Emellett afféle „átmenetet” képeztem a náluk jóval idősebb vezető és köztük.

A nálam több, mint tíz évvel idősebb és az ilyen típusú munkában rendkívüli tapasztalatokkal bíró Szemadám Györggyel – akkor már létezett az általa vezetett Szem Csoport, valamint társvezetője volt a Magyar Nemzeti Galériában működő GYIK Műhelynek – úgy hiszem, nagyszerűen egészítettük ki egymást, segítettük egymás munkáját.

Mivel a diákok létszáma 30-40 között alakult, a szabad alkotó légkört egy meglehetősen feszes időbeosztással, és folyamatosan változó és izgalmas feladatokkal, intenzív munkával párosítva tudtuk biztosítani a figyelmet és a hatékony alkotómunkát. Az egyénre szabott és csoportos feladatok váltották egymást: a különböző tematikus feladatok során a legkülönbözőbb – olykor egyesek számára még sohasem hallott – technikákat ismerhették meg. Emellett rendszeresen kiléptünk a hagyományos keretekből és objektek, installációk, modellek, maszkok, jelmezek készítésével, szituációs gyakorlatokkal, performanszokkal színesítettük a kreatív programot.

Mindazonáltal azt tapasztaltuk, hogy a növendékek legnagyobb részét erősen megérintette az alkotótábor három hete, sokuk számára a további életüket is meghatározó élményt jelentve. Közülük többen léptek alkotó pályára, s felsőfokon tanultak tovább, művésszé, vagy vizuális tanárokká váltak, de volt, aki színművész lett. Természetesen akadtak, akik éppen ez alatt a pár hét alatt jöttek rá, hogy – miközben élvezték a kreatív közeget – számukra mégis inkább a reál területek hívása maradt vonzóbb.

Számomra viszont ezekben az években vált igazán vonzóvá a lehetőség, hogy az alkotó pályám mellett, a művészet oktatásával is foglalkozzak.